Jó rég nem jártam erre. Kristófka megszületett 2008. augusztus 21-én 6.42-kor, idén már három éves lesz, szeptembertől bölcsis. Az újabb írogatás apropóját az adja, hogy úgy érezzük, eljött az ideje a kistesónak :) Egyelőre csak a terveknél tartunk, és csak apukámmal beszéltem erről egy pár szót, más nem is tud semmit - persze a férjemen kívül :) Olyan izgalmas :) Azért van nekem némi kérdésesség a dologban, mert nekem így egy jó időre a karrierről le kell mondani - talán nem végleg. De a karrierr nem is azért érdekel, mert annyira a munka érdekelne, sokkal inkább van anyagi vonzata a dolognak. Viszont már 30 éves elmúltam. Tudom, más az első gyerekét szüli 40 évesen, de én ezt nem tartom követendő példának. A születendő gyermekecske iránti felelősségem azt mondatja, hogy neki az a legjobb, ha az anyukája inkább fiatalabb.
Adós vagyok Kristófkám születésének történetével, ezt pótlom a mai bejegyzésben.
2008. augusztus 20-án nap közben szinte folyamatosan sírtam, több órán keresztül. Egyszerűen nem bírtam abba hagyni. Délután kis vérzést tapasztaltam, vélhetően a nyákdugó lehetett.
Este 7 óra felé kezdet fájogatni a hasam. Még megnéztem az István, a királyt (örök emlék, hogy z ment épp a tévében), az erkélyről néztünk egy kis tűzijátékot, aztán hívtam a dúlámat, meg apukámat, hogy induljunk szülni. Apa épp átadta anyukámnak a telefont, mert húgommal beszélt, aki meg épp indult Makóra szülni :) Mint kiderült, a húgom már reggel óta vajúdott, enyhébb fájásokkal, csak anyáék nem merték nekem megmondani, mert látták, hogy valami nem ok.
A kocsiban úgy 5 perces fájásaim voltak, de egyáltalán nem volt gázos az út! Ahogy megérkeztünk, nyargaltunk fel a szülőszobára. Igazából ami negatívum volt, hogy egy olyan szülésznot fogtam ki, aki úgyszintén elég vadállati módon vizsgált, kb. mint a szolnoki doktornő, akiről korábban meséltem. Úgyhogy ahogy az ilyenkor lenni szokott, a vajúdás kicsit leállt. Nst után bemehettünk az alternatív szülőszobába, volt ott minden! Ültem labdán, kapaszkodtam kötélbe, feküdtem, ültem, stb. Olga meg a férjem körülöttem ugráltak folyamatosan, tartották bennem a lelket. A szülésznő aztán javasolta a burokrepesztést tekintettel az egyhetes túlhordásra. Egy kicsit volt zöldes a magzatvíz, nem volt vészes. Aztán szépen tágultunk, viszont ki tudja miért, maradt egy kis perem, ami nem akart eltűnni sajnos. Akkor voltam a mélyponton, hogy én nem bírom tovább stb, ez úgy hajnali 4-5 óra táján lehetett. Akkor már megérkezett a doktornő is, és azt mondták, hogy kell az oxitocin, mert nem akartak jönni a tolófájások.
Én egy kicsit féltem ettől, de tényleg nem csinált mást az infúzió, csak meghozta a tolófájásokat. Szerettem volna ülve, a szülőszéken szülni, de a doktorno azt mondta, hogy be vagyok gáttájon ödémásodva és emiatt nem lenne jó. Végülis nem bántam meg a dolgot, mert elég nehezen éreztem rá, hogy hogyan kell nyomni, és így fekve tudta a doktornő a legjobban mondani, hogy mikor csinálom jól. Ami jó volt, hogy elég alacsonyan volt az ágy, meg nem volt kengyel. Amiről én csak utólag szereztem tudomást, Babácskám szívhangja az egyik fájás alatt leesett, és a doktornő mondta Olgának, hogy még egy ilyen, vagy ha nem születik meg egy órán belül, akkor császármetszés lesz. Ez 6 óra tájékán volt.
Babóca viszont kibújt szépen, 2008. augusztus 21-én 6,42-kor (a nehézségek ellenére 10/10-es apgarral), amikor már anyája tudta, mit kell csinálni, gátmetszés után kibújt a fejecske, a következore meg az egész Kistündér. Egybol odatették a hasamra, a köldökzsinórt csak akkor vágták el, amikor már nem lüktetett. Nem Apa vágta el, mert addigra már ő is teljesen kész volt. Viszont aztán elvitték megfürdetni, mert amikor a szívhang leesett, akkor szegényem bekakilt, és azt le kellett tisztogatni róla (ja, engem is lekakkolt kétszer, amikor a hasamra tették :)))) Aztán szépen felöltöztetve még visszakaptam kicsit. Akkor kérdezgettem apát meg Olgát, hogy látták-e a kis kukiját, mert én nem emlékszem, hogy tényleg kisfiú-e :))) Persze mindegy volt a neme, csak tudni akartam már bizonyosan, hogy fiam, vagy lányom született :)
Pár perc után megint elvitték, mert inkubátorba kellett tenni felmelegíteni. Nekem meg aztán jött a horror, a sebek összevarrása, ami eltartott egy órán keresztül. Kaptam egy kevés fájdalomcsillapítót, de szinte semmit sem ért. A doktornő azt mondta, nem adhat többet, mert akkor csak még jobban véreznék, a gátmetszésre is azért volt szükség, hogy ne repedjen szét a gáti rész. Hát szó mi szó, örültem, mikor vége lett az összevarrásnak. Szerencsére felszívódó varratokat használt, úgyhogy legalább a kivétellel nem kell majd bajlódnom. Amikortól megkaptam Babácskámat, már semmi sem érdekelt, annyira boldog és büszke voltam, és vagyok is folyamatosan, 5 méterrel a föld fölött!!
Adalék, hogy húgom kisfia, Zsombika ugyancsak augusztus 21-én született meg, bő 5 órával Kristóf előtt. A két gyerek imádja egymást, nagyon édesek együtt. Tényleg kis kvázi ikertestvérek :)
